Megint hiányzik a humor
„A vicc mindig is nagyhatású fegyver lesz az ügyes politikusok és szónokok kezében.”
2013. március 6. 10:38
A kommunikáció és a politika eszköztárában ritkán esik szó egy
rendkívül hatásos tényezőről, amellyel pedig – az esetek többségében –
csatát lehet nyerni. A HUMOR az embernél az intelligencia indikátora.
Akinek van hozzá érzéke, az nyilván okos, tehát sikeresebb is a
társadalomban. Ha pedig mondanivalója van számunkra, ab ovo jobb
esélyekkel indul a megnyerésünkért folyó akcióba, mint egy „sótlan”
beszélgetőtárs. A derűs elégedettség örömteli állapot, amely könnyen
elviselhetővé teszi a stresszes élethelyzeteket és a sorscsapásokat.
Bámulatos, ugyanakkor mindmáig nem teljesen feltárt élettani és lélektani hatású kincsünk a humor. Tudjuk, nagy csábító ereje van, gondoljunk csak a társkereső ill. házassági hirdetésekre, amelyek között nagyon gyakran fordul elő a leendő partner iránti igények sorában, hogy legyen az illetőnek humorérzéke. A humor iránti fogékonyság szerencsés adottság – a humorérzékkel megáldott embernek tekintélye van és rokonszenvnek örvend az emberek társadalmában. Szűkebb társaságban többnyire ő a középpont.
Nem tárgyalom külön a humort, a viccet, a tréfát, az élcet, stb.-t, mert hatásukban, pontosabban: funkciójukban igyekszem rávilágítani ezeknek a kategóriáknak összességére – a műfaji jellemzők definíciója és elhatárolása nélkül. A nevetés /nevettetés/ lényegében eszköz ahhoz, hogy állásfoglalásra késztesse az embert. Egy nevető közegben létrejön a kizárólagos és azonnali azonosulás a csoporttal, vagy környezettel. Ez már gyerekkorban megfigyelhető, amikor pl. egyik társukat közösen kezdik csúfolni, majd kinevetni.(Ide tartozik az u.n. mobbing is.) Mások kigúnyolása, megsértése a felnőttek világában is a humor kelléktárába sorolható. Ez is mutatja, hogy milyen komplex jelenséggel állunk szemben. Thomas Hobbes, a filozófus úgy vélte, hogy a humor lényege „a pillanatnyi diadalban” keresendő, amit akkor érünk el, ha mások válnak gúny tárgyává. (tehát nem mi, és ebben bizonyos káröröm is munkál.)
Idézzünk fel gondolatban egy rádiókabaré felvételt, vagy egy vidám
színházi jelenet televíziós közvetítését, ahol a derű – néha a hangos
nevetés, sőt röhögés – olyan fertőző, int a kanyaró. Magyarországon nagy
hagyományai vannak a kabarénak, főként a politikai kabarénak, amely a
háború után csaknem negyven éven át tetszhalott állapotban létezett, és
ha akadt is néhány halvány próbálkozás a „gőz kieresztésére”, azokat a
hatalom csírájában elfojtotta. Nem jelentettek igazi kivételt Kellér,
Hofi, Komlós, Sándor György Aczél „elvtárs” által engedélyezett műsorai,
amelyekben a pártállam orrát próbálták megfricskázni.
Komlós és Hofi egyébként is külön kategória. Ők a politikus elit tenyeréből ettek, és „merész” konferanszaikat színrevitel előtt mindig gondosan egyeztették. Képzelhetjük milyen kritikus hangot üthetett meg egy korábbi ÁVH-s tiszt!? A mai kabaré más okokból művi és erőltetett. Kormánypárti kabaré ugyanis nem létezik. A hatalom csúcsán élők kifigurázását ilyen-olyan elkötelezettségük miatt a profi humoristák nem vállalják, a hatalomnak való hízelgés pedig visszatetsző, sőt undorító.Jól jellemzi az elvtársaknak a tréfához való viszonyát a klasszikussá lett mondat a három általánost végzett vezető káder szájából: ”Hát a humort aztat ércsük, csak nem szeressük.”
„A vicc mindig is nagyhatású fegyver lesz az ügyes politikusok és szónokok kezében” – írja az amerikai Jim Holt Stop me if you’ve heard this. A history and philosophy of jokes című könyvében. /Norton kiadó, New York. 78.o./ majd így folytatja: ”Ne csodálkozzunk, ha egyes hatalmasok hamar felismerték a poénok erejét és be is vetették ill. kihasználták azokat. De féltek is tőle. A diktátor Hitler Berlinben Viccbíróságot állíttatott föl azok ellen, akik tréfálkozni merészeltek a náci rendszeren. Sztálin Szovjetuniójában egyetlen politikai vicc akár 6-8 évet, sőt még ennél is többet jelentett a Gulagon. Sajátos helyzetben lehettek a középkor királyi palotáiban az udvari bolondok, akik csak nevükben voltak háborodottak. Okos emberek voltak, akik a tézis-antitézis elve alapján a humoros ellenzéket jelentették, de gyakran a bőrüket vitték a vásárra.
Goethe, a német költőfejedelem így írt: ”Egy emberről semmi sem árulkodik jobban, mint az, hogy mit tart nevetségesnek.” Valóban jellemző, hogy eltérő jellemű „befogadók” milyen jellegű vicceken nevetnek leginkább. Akik szeretik a rendet és a fegyelmet, azoknak az u.n. előítéletes tréfák tetszenek legjobban. Ilyenek pl. a skót-viccek, mert már előre tudják, hogy a skótok fukarsága lesz a csattanó.Azok, akik inkább kreatívnak tekinthetők és hamar unatkoznak, ha nem érik őket újabb impulzusok, vagy mindig újabb kihívásokat keresnek, kedvelik a favicceket, ill. a nonszensz-tréfákat. /pl. két tehén találkozik a legelőn. Kérdi az egyik: Hát te? – Mire a másik: miért pont én?
A humornak egyébként sötét oldala is van. Robert Provine, a baltimorei Maryland egyetem neuropszichológusa szerint azért nevetünk, hogy mások viselkedését befolyásoljuk. Ez is kommunikáció. A gúny és az irónia, de még a szójáték is hierarchia-formáló erő, sőt bizonyos szövetségek létrejöttében is döntő lehet. A poénok megfelelő időben és helyen történő bevetésével manipulálni képes a kommunikátor, de ezen az elven hódít a magánember is, amikor le akar venni valakit a lábáról.
Létezik fekete humor, vagy ahogy a magyar nyelv ismeri: akasztófahumor. Ennek nincs etikai vetülete, van viszont a rasszista, vagy egyenesen embergyűlölő humornak. Az ilyen vicc hallatán nehéz ellenállni a poén erejének. A meglepetés, a meglepően váratlan fordulat energiáját használja ki a viccmesélő. Ilyenkor lehetetlen kivonni magunkat a tabu megszegésének tiltott gyönyörűsége alól, és akarva-akaratlan cinkossá válunk. /Aki lopott holmit vásárol, orgazdává lesz…/
Viszonylag ártatlanok azok a tréfák, amelyek bizonyos tulajdonságok alapján pécézik ki a humorizálás tárgyát. Pl. a tirpák /szabolcsi együgyű emberek/, vagy a szőke-nő-viccek. Egészen más kategória a gonoszkodó, sértő szándékú humor, pl. a néger, a cigány, vagy akár a vak emberről szóló sztorik. Ezekben előítéletek fogalmazódnak meg, vagy éppen mérhetetlen igazságtalanság ölt tetszetős testet. Ilyenkor néha szégyelljük magunkat, ha nevetünk, de azért többnyire szívesen elmosolyodunk, mert a vicc ellenállhatatlan.
A humor hatalma valóban ördögi /diabolisztikus/, mert – legalábbis az első pillanatban – túszul ejti a testet. Kutatók a megmondhatói, hogy a nevetséges téma kiváltotta első reakcióink az agyban előre meghatározott pályán bonyolódnak és annak tartalmától függetlenül már a vicc szerkezete önmagában nevetést vált ki.
A humoros kommunikátornak a tudatalattinkban hálásak is vagyunk, mert a nevetés gyógyító hatású – segít lebontani a stresszhormonokat, erősíti az immunrendszert, de ezen túlmenően a tréfa fájdalomtűrőbbé is tesz bennünket. Hát persze hogy szeretjük azt, aki humorral szól hozzánk, akár mint egyénhez, akár mint egy csoport tagjához.
Bámulatos, ugyanakkor mindmáig nem teljesen feltárt élettani és lélektani hatású kincsünk a humor. Tudjuk, nagy csábító ereje van, gondoljunk csak a társkereső ill. házassági hirdetésekre, amelyek között nagyon gyakran fordul elő a leendő partner iránti igények sorában, hogy legyen az illetőnek humorérzéke. A humor iránti fogékonyság szerencsés adottság – a humorérzékkel megáldott embernek tekintélye van és rokonszenvnek örvend az emberek társadalmában. Szűkebb társaságban többnyire ő a középpont.
Nem tárgyalom külön a humort, a viccet, a tréfát, az élcet, stb.-t, mert hatásukban, pontosabban: funkciójukban igyekszem rávilágítani ezeknek a kategóriáknak összességére – a műfaji jellemzők definíciója és elhatárolása nélkül. A nevetés /nevettetés/ lényegében eszköz ahhoz, hogy állásfoglalásra késztesse az embert. Egy nevető közegben létrejön a kizárólagos és azonnali azonosulás a csoporttal, vagy környezettel. Ez már gyerekkorban megfigyelhető, amikor pl. egyik társukat közösen kezdik csúfolni, majd kinevetni.(Ide tartozik az u.n. mobbing is.) Mások kigúnyolása, megsértése a felnőttek világában is a humor kelléktárába sorolható. Ez is mutatja, hogy milyen komplex jelenséggel állunk szemben. Thomas Hobbes, a filozófus úgy vélte, hogy a humor lényege „a pillanatnyi diadalban” keresendő, amit akkor érünk el, ha mások válnak gúny tárgyává. (tehát nem mi, és ebben bizonyos káröröm is munkál.)
Komlós és Hofi egyébként is külön kategória. Ők a politikus elit tenyeréből ettek, és „merész” konferanszaikat színrevitel előtt mindig gondosan egyeztették. Képzelhetjük milyen kritikus hangot üthetett meg egy korábbi ÁVH-s tiszt!? A mai kabaré más okokból művi és erőltetett. Kormánypárti kabaré ugyanis nem létezik. A hatalom csúcsán élők kifigurázását ilyen-olyan elkötelezettségük miatt a profi humoristák nem vállalják, a hatalomnak való hízelgés pedig visszatetsző, sőt undorító.Jól jellemzi az elvtársaknak a tréfához való viszonyát a klasszikussá lett mondat a három általánost végzett vezető káder szájából: ”Hát a humort aztat ércsük, csak nem szeressük.”
„A vicc mindig is nagyhatású fegyver lesz az ügyes politikusok és szónokok kezében” – írja az amerikai Jim Holt Stop me if you’ve heard this. A history and philosophy of jokes című könyvében. /Norton kiadó, New York. 78.o./ majd így folytatja: ”Ne csodálkozzunk, ha egyes hatalmasok hamar felismerték a poénok erejét és be is vetették ill. kihasználták azokat. De féltek is tőle. A diktátor Hitler Berlinben Viccbíróságot állíttatott föl azok ellen, akik tréfálkozni merészeltek a náci rendszeren. Sztálin Szovjetuniójában egyetlen politikai vicc akár 6-8 évet, sőt még ennél is többet jelentett a Gulagon. Sajátos helyzetben lehettek a középkor királyi palotáiban az udvari bolondok, akik csak nevükben voltak háborodottak. Okos emberek voltak, akik a tézis-antitézis elve alapján a humoros ellenzéket jelentették, de gyakran a bőrüket vitték a vásárra.
Goethe, a német költőfejedelem így írt: ”Egy emberről semmi sem árulkodik jobban, mint az, hogy mit tart nevetségesnek.” Valóban jellemző, hogy eltérő jellemű „befogadók” milyen jellegű vicceken nevetnek leginkább. Akik szeretik a rendet és a fegyelmet, azoknak az u.n. előítéletes tréfák tetszenek legjobban. Ilyenek pl. a skót-viccek, mert már előre tudják, hogy a skótok fukarsága lesz a csattanó.Azok, akik inkább kreatívnak tekinthetők és hamar unatkoznak, ha nem érik őket újabb impulzusok, vagy mindig újabb kihívásokat keresnek, kedvelik a favicceket, ill. a nonszensz-tréfákat. /pl. két tehén találkozik a legelőn. Kérdi az egyik: Hát te? – Mire a másik: miért pont én?
A humornak egyébként sötét oldala is van. Robert Provine, a baltimorei Maryland egyetem neuropszichológusa szerint azért nevetünk, hogy mások viselkedését befolyásoljuk. Ez is kommunikáció. A gúny és az irónia, de még a szójáték is hierarchia-formáló erő, sőt bizonyos szövetségek létrejöttében is döntő lehet. A poénok megfelelő időben és helyen történő bevetésével manipulálni képes a kommunikátor, de ezen az elven hódít a magánember is, amikor le akar venni valakit a lábáról.
Létezik fekete humor, vagy ahogy a magyar nyelv ismeri: akasztófahumor. Ennek nincs etikai vetülete, van viszont a rasszista, vagy egyenesen embergyűlölő humornak. Az ilyen vicc hallatán nehéz ellenállni a poén erejének. A meglepetés, a meglepően váratlan fordulat energiáját használja ki a viccmesélő. Ilyenkor lehetetlen kivonni magunkat a tabu megszegésének tiltott gyönyörűsége alól, és akarva-akaratlan cinkossá válunk. /Aki lopott holmit vásárol, orgazdává lesz…/
Viszonylag ártatlanok azok a tréfák, amelyek bizonyos tulajdonságok alapján pécézik ki a humorizálás tárgyát. Pl. a tirpák /szabolcsi együgyű emberek/, vagy a szőke-nő-viccek. Egészen más kategória a gonoszkodó, sértő szándékú humor, pl. a néger, a cigány, vagy akár a vak emberről szóló sztorik. Ezekben előítéletek fogalmazódnak meg, vagy éppen mérhetetlen igazságtalanság ölt tetszetős testet. Ilyenkor néha szégyelljük magunkat, ha nevetünk, de azért többnyire szívesen elmosolyodunk, mert a vicc ellenállhatatlan.
A humor hatalma valóban ördögi /diabolisztikus/, mert – legalábbis az első pillanatban – túszul ejti a testet. Kutatók a megmondhatói, hogy a nevetséges téma kiváltotta első reakcióink az agyban előre meghatározott pályán bonyolódnak és annak tartalmától függetlenül már a vicc szerkezete önmagában nevetést vált ki.
A humoros kommunikátornak a tudatalattinkban hálásak is vagyunk, mert a nevetés gyógyító hatású – segít lebontani a stresszhormonokat, erősíti az immunrendszert, de ezen túlmenően a tréfa fájdalomtűrőbbé is tesz bennünket. Hát persze hogy szeretjük azt, aki humorral szól hozzánk, akár mint egyénhez, akár mint egy csoport tagjához.
